Üss, zsötem, bosszúálló, anya – tetoválások a késő Kádár-korban - Android

Kezdetleges módszerek és szegényes mintakészlet jellemezte az 1980-as évek tetoválókultúráját, amely leginkább a börtönökben virágzott.

The post Üss, zsötem, bosszúálló, anya – tetoválások a késő Kádár-korban first appeared on 24.hu.

Kovács Ákos 1987-ben készült vizsgálata szerint a börtönviselt és priusszal nem rendelkező férfiak körében a testre írott szövegek közül a női nevek voltak a legelterjedtebbek.

A fogvatartottak – a nem börtönviseltekkel ellentétben – nagyon gyakran tetováltak még magukra női alakokat is, amelyek a hiány általános jeleiként részben erotikus ingerkeltésre szolgálhattak egy szexualitástól mentes környezetben. Érdekes, hogy sok esetben a megszépített, idealizált, szelíd női portrék vegyültek össze meztelen, fürdőruhás és erotikus pózokba állított testekkel. Az arcokat időnként a Pöttyös könyvek borítóiról, például A két Lotti 1972-es kiadásának illusztrációiból másolták az alkotók. A nőábrázolások nem törekedtek pontosságra, egyéniesítésre; napjaink sokszor fotórealisztikus tetoválásaival ellentétben inkább a prototipikus nőiességet igyekeztek megragadni (ami fájdalmasan hiányzik a börtönök világából). Ahol a rajzokat mégis megpróbálták személyre szabni, ott neveket írtak az egyenarcok alá. Ily módon szinte ugyanaz a nőalak az egyik képen Éva, a másikon Marika, a harmadikon pedig Babám lehet.

Az angyalarcú, ugyanakkor démontestű nők mellett a ’80-as évek börtöntetoválásai között feltűnő a mesealakok túlsúlya is. Noha utalhatnak a gyerekkori nosztalgiára is, sok esetben az infantilizmusnál jóval gazdagabb a hozzájuk kapcsolható jelentéstartalom. „Annyi a gonoszság körülöttem meg bennem is – magyarázta az állatfigurákat ábrázoló tetoválásait egy fogvatartott egyik terápiás ülésünkön –, hogy egyszerűen muszáj néha félretennem mindent, és meséket néznem. Hogy meglegyen az egyensúly, a jó és a rossz, a jin és a jang között, ahogy ez a jel is mutatja itt a jobb oldalamon. Vicces, mi, hogy így álcázom magam a hülyeséggel, belül meg kivagyok teljesen.” A Disney- és egyéb, népszerű képregény-figurák a 80-as években a nyugati kultúra ismeretét, a jólértesültséget is jelképezték. A jóléti társadalmak vágyott, kispolgári idilljét jelenítették meg – és így az első világháború utáni „falvédőboldogság” szocialista utódainak is tekinthetők.

„A proli, csóró tetováló-felszerelés alapja egy 3–5 cm hosszú varrótű volt – emlékezett vissza a Kádár-korszakra jellemző technológiára nekem írt írásában egy akkoriban börtönbüntetését töltő férfi –, amelynek a hegyét egy-két percig körbeforgatva dörzsöltük csiszolópapíron. Tű híján megtette egy törött padlóburkoló lap vagy mosdócsésze is. A tűre szorosan feltekertük a cérnát addig, amíg a tű hegyéből csak egy 1 mm-es rész látszott ki. Ezt pusztán kényelmi szempontból beleolvasztottuk egy fogkefe nyelébe. Amikor ezzel a sufnituninggal elkészültünk, jöhetett a mindenféle sterilitást nélkülöző tetoválófesték előállítása, amit általában pedofilokon, gyerekgyilkosokon meg hasonlókon kísérleteztünk ki.”

A Kádár-kori minták meghatározó csoportja a politikai rendszerhez való viszonyt tükrözi. A test az elnyomó rendszerrel szembeni politikai lázadás jeleit is képes volt a külvilág felé küldeni. A rendszerellenesség a nyugati életstílus szimbólumainak mitizálásában és testfelületre írásában érhető tetten leginkább. Megjelentek a 80-as években még egzotikusnak tűnő életstílus kellékei és jelképei: „Dzsin” felirat az üvegen; „France” a karra írva, külföldi zenekarok, sportegyesületek nevei és így tovább.

A hippi (lásd a rendkívül elterjedt és a társadalomba való beilleszkedés lehetetlenségét kifejező „Világ csavargója” tetoválásokat), illetve az antiszociális életstílusok (például a törvénytelenség tiszteletével összefüggő tetoválások, a „Bűn az élet” feliratok) kultuszát megfogalmazó és kialakító tetoválások természetesen éles ellentétben álltak a szocialista ember fegyelmezettség- és szabadságeszményével. Míg a kommunista ifjúság élménye a „felszabadított testről” a szabadidő „hasznos eltöltésének” kötelezettségére korlátozódott, addig a „világ csavargói” az idő, a test és a szexualitás felszabadításának lehetőségeit igyekeztek minél inkább kitágítani. Úgy tűnik, a rendkívül figyelemfelhívó, tetovált test látványa – azaz a test előtérbe állítása – már önmagában is a puritán társadalom kötelező normáival való szembeszegülésnek számított a ’80-as években. Ennek a tabuszegésnek lehetnek további példái a korabeli erkölcsiségre, illetve érzelmi és családeszményre fittyet hányó, fentebb már említett nőalak- és szexjelenet-tetoválások is.

A ’80-as évek tetoválásai között viszonylag gyakran találkozunk az önbélyegzés szimbólumaival. Ilyen, szándékosan a börtönre és a büntetett előéletre utaló explicit jelképek közé sorolható az ötpont-tetoválás („Egyedül a négy fal között”; „Tökölön jártam, túléltem” jelentésekkel), vagy a rabsapkás, csíkos elítélt-uniformist viselő figuraminta a füzetben (lásd lent); de akadtak olyanok is, akik a büntetés-végrehajtásban kapott nyilvántartási számukat írták a testükre.

Vajon miért jelölik meg magukat – a munkakeresést és a visszailleszkedést is ellehetetlenítve – azok, akikről egyébként is szívesen megfeledkezne a civil