Száz éve lett öngyilkos Magyarország, hogy elkerülje a halálát - Android

Száz éve lett öngyilkos Magyarország, hogy elkerülje a halálát - Android

Mit és miért vesztettünk el 1920 júniusában? Miért voltak ilyen szigorúak a békediktátum feltételei hazánkkal szemben? A Trianon100 elnevezésű cikksorozatunk első epizódja.

A győztesek írta történelem egyik következménye, hogy száz év elteltével is lehet agresszorról beszélni, a vesztesre bűnbakként mutogatni, az pedig idővel tényleg magára is veszi. Csakhogy az első világháború kirobbanásáért, elhúzódásáért, minden szenvedéséért és tragikus következményeiért nem egyik vagy másik állam, hanem az önző, kegyetlen és elvakult európai nagyhatalmi politika volt a felelős.

Mindkét oldalon.

Alig várták, hogy egymás torkának essenek

A napóleoni háborúk után beállt hatalmi egyensúly a „hosszú XIX. század” végére rogyadozni kezdett. A nagy háború előtti néhány évtizedben a Német Birodalom elképesztő gazdasági fejlődésen ment keresztül, amit szeretett volna világpolitikai befolyásra váltani. Ez már önmagában kibékíthetetlen ellentétet okozott Nagy-Britanniával és Franciaországgal, utóbbi ráadásul azt sem tudta lenyelni, hogy a francia-porosz háború során (1870–71) a németek elfoglalták Párizst, majd elcsatolták Elzászt és Lotharingiát.

A németek legmegbízhatóbb szövetségese, az Osztrák-Magyar Monarchia Oroszországgal feszült össze a Balkán feletti befolyásért, Törökországot pedig területi veszteségei fordították szembe az angolokkal, franciákkal és az oroszokkal. A világháború előestéje ezen érdekek mentén szövetségekbe rendeződve találta az öreg kontinens államait, a végletekig feszült légkörben csak idő kérdése volt, mi és mikor robbantja ki a fegyveres összecsapást.

A politikusok és a közvélemény tájékozott rétege az Európa puskaporos hordójának is nevezett Balkánra figyelt, és valóban: Ferenc Ferdinánd Habsburg-trónörökös meggyilkolása után Ferenc József hadat üzent Szerbiának 1914. július 28-án, ez borította a dominósort. Ha úgy tetszik, az első világháborút az osztrák-magyar uralkodó robbantotta ki, de ha nem ő, megtette volna más, egyéb indokkal – a nagyhatalmak 1914-ben már csak a casus bellire vártak, hogy egymásnak eshessenek.

Érdemes megemlíteni Olaszországot is, mert képviselői ott ültek az antant bizottságaiban a Párizs környéki békék kidolgozásánál. Itália egy 1882-es szerződés szerint Németország és a Monarchia szövetségese volt, ám a háborúban eleinte nem vett részt: arra várt, melyik oldal ígér többet. Ez végül – érthető módon – az antant oldaláról érkezett az osztrák és magyar területekre pályázó olasz politikai elit számára, így 1915 májusában Róma hadat üzent Bécsnek, melynek következtében az itáliai front lett a magyar katonáknak a poklok pokla.

A poklok poklában is helyt álltak a magyar katonák
Az isonzói frontot a rettenetes körülmények és a heves harcok tették a poklok poklává, a magyarok itt szenvedték el a legnagyobb veszteségeket a nagy háborúban. Két és fél évig működött ez a húsdaráló.

„Jaj, a legyőzöttnek!”

Az első világháborút követő „rendezést” a nyers erő dominálta, gyökeresen új helyzetet teremtett Európában, de a lehető legrosszabb értelemben. A győztesek célja nem a stabil, hosszú távú béke megalapozása volt, hanem érdekérvényesítés, hegemóniájuk bebetonozása, az ellenfél teljes kiiktatása – „Jaj a legyőzöttnek!”

Mi, magyarok joggal érezzük úgy, hogy bár semmiféle ráhatásunk nem volt a „nagyok” ügyeire, az ostor mégis rajtunk csattant. Ezeréves határokat roppantottak össze, arányait tekintve a Magyar Királyság szenvedte el a legnagyobb veszteséget: Horvátország nélkül számított területének több mint kétharmadát, magyar anyanyelvű lakosságának egyharmadát.

Fotó: Collection Roger-Viollet /AFP

A vesztesek sokszor maguk is elhiszik, hogy bűnösök, főleg ha évtizedeken át tartó diktatúrában az iskolában is ezt tanítják neki. Megérdemeltük,

  • mert „mi kezdtük a háborút”,
  • mert csúnyán bántunk a nemzetiségeinkkel,
  • mert amúgy is létszámbeli kisebbségben voltunk Magyarországon,
  • mert végre nemzetállamok jöttek létre egy idejét múlt képződmény helyén,

és még folytathatnánk a hosszú időn át szajkózott tételeket. A Trianon100 sorozatunk keretein belül a későbbiekben igyekszünk ezekre egyenként is kitérni, most keressük inkább a békediktátum fajsúlyosabb okait.

Ha röviden akarjuk megfogalmazni, Magyarország megcsonkítását az 1920. június 20-ai Trianoni békeszerződéssel a nagyhatalmak Európát átrajzoló önös érdekei vezették, amihez külön kapóra jött a környező országok felfűtött nacionalista étvágya.

A Monarchia szétzúzása volt a cél

Ahogy teltek a háborús évek, haltak az emberek, ürültek az erőforrások, tűntek fel az olyan aljas eszközök, mint a harci gáz vagy a korlátlan tengeralattjáró-háború, úgy tűnt tova az értelmes, a korábbi status quóra támaszkodó rendezés lehetősége. Furcsa egy háborúról ilyet állítani, de mivel az események eszkalálódtak, az egyetlen lezárása reálisan valamelyik fél totális veresége lehetett. Az Egyesült Államok 1917. tavaszi hadba lépésével a kérdés eldőlt: a győztes szerepét az antant hatalmak játszhatják el. Itt írtunk arról, hogy például IV. Károly békekísérlete az ellenségnél süket fülekre talált, a németek pedig egyenesen árulásnak tekintették.

Járvány vitte el az utolsó magyar királyt
IV. Károly száműzetésben fejezte be életét váratlanul és hirtelen: fiatal és egészséges volt, a spanyolnátha mégis egy hét alatt végzett vele.

Hazánkkal szemben a béketárgyalások valójában csak színpadi kellékként, kötelező körként szerepeltek a programban, az antant vezetői már a háború során megegyeztek a részletekről, és ezektől nem is tértek el. Számukra a legfontosabb cél Németország padlóra küldése volt, ezt szolgálta jelentős területek elcsatolása, a haderő gyakorlati lenullázása, a gazdasági szankciók és az irracionálisan magas jóvátételi kötelezettség.

Ahhoz viszont, hogy a németeket tartósan is a padlón tarthassák, le kellett róluk választani a szövetségeseit. Ha ránézünk a központi hatalmak államait ábrázoló térképre, igen jelentős erőről van szó az Atlanti-partoktól egészen a mai Kuvaitig: Német Birodalom, Osztrák-Magyar Monarchia, Bulgária, Oszmán Birodalom. Ez az úgynevezett Közép-Európa és Elő-Ázsia tengely egy nagy katonai és hatalmi tömb a maga 169 millió lakosával, óriási területével a korabeli Európa erőforrásainak egyharmadát tudhatta magáénak.

Ezt szüntették meg a Török Birodalom és a Monarchia darabokra szedésével.

Szabad a vásár

Az előző századfordulón diadalát ülte a nacionalizmus, Románia „ősi román földként” tekintett Erdélyre, de jogosnak érezte a Partium és Kelet-Magyarország, vagyis egészen a Tiszáig húzódó terület bekebelezését. Szerbia is gátlástalanul tört észak felé, a cseh politikusokat meg nyilván a pánszlávizmus hatotta át, amikor közös hazát képzeltek el a szlovákokkal és a ruténekkel, és feltehetően ez indokolta a Nyugat-Magyarországon szélesen húzódó, Csehszlovákiát és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot összekötő, úgynevezett szláv korridor tervét is.

Az utódállamok már a magyar fegyverletétel pillanatában támadást indítottak hazánk ellen abban bízva, minél nagyobb részt hasítanak ki maguknak, annál többet tarthatnak majd meg a leendő békeszerződés nyomán. Ha nagyon egyszerűen akarunk fogalmazni: a Monarchia szétszabdalásához az antantnak csak be kellett dobnia a lapokat, a többit a környező országok nemzeti mozgalmai elintézték.

Diplomatikusabban folytatva, miért is ne használták volna ki a lehetőséget? Ennél azért persze bonyolultabb volt a helyzet, London, de főleg Párizs komoly energiát fektetett abba, hogy az események az érdekeik szerint alakuljanak, azaz például Románia és Szerbia ne forduljon egymás ellen a magyar Bánság birtoklásáért, illetve a „maradék” Ausztria és Magyarország alkalmas maradjon az önálló állami létre.

Kicsikkel töltötték ki a hatalmi űrt

Oroszország a forradalom, majd a bolsevik puccs nyomán befelé fordult, a britek és a franciák így szabad kezet kaptak Európa átalakítására, miközben a kontinens keleti fele „fokozott orosz veszéllyel” nézett szembe: a kommunizmus terjedésének rémével. Korábban a Monarchia legfőbb szerepe a nagyhatalmi egyensúlyban az orosz medve távoltartása volt, szétverése után logikus módon pótolni kellett a hatalmi űrt.

Ezt szolgálta a hatalmas pufferzóna létrehozása önálló kis államokból a Baltikumtól a mediterrán térségig. Ez az úgynevezett köztes Európa – természetesen brit és francia érdekszféra – volt hivatott keletről a bolsevizmust feltartóztatni, nyugati irányba pedig Németországot „sakkban tartani”. E célok érdekében elsősorban a francia politika fektetett nagy hangsúlyt, egyúttal nem kevés erőforrást egy új hatalmi-katonai blokk, a Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén királyság alkotta kisantant államok szövetségének létrehozására és megerősítésére.

Innentől kezdve költői a kérdés, miszerint a sokat által hangoztatott nemzeti önrendelkezés elve miért csak a szomszédos országokra vonatkozott, Magyarország esetén miért hagyták következetesen figyelmen kívül.

„Elérkezett a felszabadítás és a megtorlás órája”

Hozzátartozik a problémához az is, hogy az utódállamok ugyan nem mindig a legegyenesebb és „leglovagiasabb” módon, de végül mind a győztesek mellett fejezték be a háborút. Másrészt főleg a háborús években rendkívül aktív és sikeres propagandát folytattak az antant hatalmak illetékes köreiben, sokszor irtózatos csúsztatásokkal, hazugságokkal támasztva alá területi és egyéb igényeiket. Ezzel szemben Magyarország hiába volt egy nagyhatalom „egyik fele”, önállóan nem képviseltette magát a külpolitikában, vagyis a tisztán magyar érdekek soha, sehol nem kaptak szót. És persze a veszteseknek, főleg a francia logika szerint, meg kellett fizetniük a háború árát.

Trianon elleni tüntetés Szegeden, a Városháza előtt. Fotó: Fortepan /Fődi Gábor

A döntéshozók véleményét nagyban befolyásolták az olyan „Magyarország-szakértők” tudósításai is, mint például a skót Robert William Seton-Watsoné. Elfogultak és szélsőségesen ellenségesek voltak hazánkkal szemben, káros voltuk Trianon-kastélyban is érződött. A béketárgyalásokon is részt vevő ifjú brit diplomata, Harod Nicolson például így fogalmazott 1919-ben:

„Magyarországot illetően érzéseim nem voltak tárgyilagosak. Bevallom, hogy undort éreztem, és érzek még ma is, ama turáni törzs iránt. Akárcsak rokonaik a törökök, nagyon sok mindent elpusztítottak, ugyanakkor nem alkottak semmit. Buda Pest csalárd város, minden ősi jelleg nélkül. Elérkezett a felszabadítás és a megtorlás órája.”

Hazánk külföldi reprezentációját, a nagyhatalmak hozzáállását korábban minisorozatban részleteztük, érdemes belekattintani, innen az összes részhez el lehet jutni. Most csak megismételjük: ami történt, az színtiszta érdek, vaslogika volt, amit a XIX. századi, főleg francia hegemóniatörekvések eladhatósága miatt vontak csupán be a szavak szintjén a népek önrendelkezésének és jogainak mázával.

Öngyilkos legyen, hogy ne haljon meg?

Károlyi Mihály kormányfő 1918. november 13-án Belgrádban írta alá a Magyarországra vonatkozó fegyverszüneti dokumentumot az antant megbízottaival. A környező országok támadása nyomán ezután 279 napig tartó honvédő harcok kezdődtek, a világháború jogi lezárásához, a béke és nyugalom megteremtéséhez a békeszerződés aláírására volt szükség.

Az Apponyi Albert vezette magyar küldöttség 1920 januárjában érkezett Párizsba, ahol rövidesen nyilvánvalóvá vált: nem tárgyalni hívták őket a győztesek, hanem az előre elkészített diktátum aláírására. Ennek ellenére sokáig folytatták még a szélmalomharcot, mire elfogadták, hogy nincs semmi remény, és március 31-én hazatértek. Apponyi híres párizsi beszédében drámaian fogalmazott, de igazat szólt:

Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg.

Nem volt kérdés, hogy a feltételek elutasítása esetén a nagyhatalmak által támogatott utódállamoknak megvolt az erejük, politikusaiknak pedig az indíttatásuk is, hogy hazánkat letöröljék a térképről, így maradt az „öngyilkosság”. Nem volt könnyű az aláírók személyének kiválasztása, végül Simonyi-Semadam Sándor kormányára, személy szerint Benárd Ákos népjóléti és munkaügyi miniszterre és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követre hárult a magyar történelem talán legszomorúbb feladata.

Elveszett az ország kétharmada

Magyarország számára csak ekkor, 1920. június 4-én, a trianoni békediktátum aláírásának pillanatában (16 óra 30 perckor) ért véget hivatalosan az első világháború. A Szent István-i állam Horvátország nélkül számított 282 ezer négyzetkilométernyi területe 93 ezer négyzetkilométerre, 18,2 millió fős lakossága 7,6 millióra csökkent, a Kárpát-medencei magyarság 30,2 százaléka került idegen ország fennhatósága alá:

  • Románia: 103 093 km2, 5,25 millió fő, 31,6 százalékuk magyar;
  • Csehszlovákia: 61 633 km2, 3,52 millió fő, 30,3 százalékuk magyar;
  • Szerb-Horvát-Szlovén Királyság: 20 551 km2, 1,51 millió fő, 30,3 százalékuk magyar;
  • Ausztria: 4020 km2, 291 618 fő, 8,9 százalékuk magyar;
  • Olaszország: 21 km2 (a kikötőváros, Fiume), 49 806 fő, 13 százalékuk magyar;
  • Lengyelország: 589 km2 (Szepes és Árva vármegye egyes települései), 23 662 fő, 1 százalékuk magyar.

Ahogy az előre látható volt, Európa átszabása nemcsak tartós békét nem hozott, hanem sokak véleménye szerint belelökte a világot az újabb, az előbbinél is pusztítóbb konfliktusba. A kisantant államok szövetsége hamar felbomlott, Hitler Németországa pedig erőlködés nélkül, néhány év alatt vonta érdekkörébe a köztes Európa államait. A végeredmény pedig a második világháború pusztítása és a holokauszt mellett a kommunizmus térnyerése volt, a németek után a Szovjetunió tenyerelt rá jó fél évszázadra a megállítására kialakított „pufferzónára”.

A következő hetekben a százéves békediktátum összes fontos következményét feldolgozzuk a Trianon100 elnevezésű cikksorozatunkban.

Kiemelt kép: George Rinhart /Corbis /Getty Images

24/05/2020 04:54 AM