Németh Miklós - Nobel-díjat adhattak volna a trükkös megoldásért, amellyel átvertük a nyugatot - Android

A rendszerváltás időszakának magyar miniszterelnökével László Ágnes készített nagyinterjút. Első rész.

Most, amikor készültem erre a beszélgetésre, fogalmazódott meg bennem, hogy a történelem mindig kitermel olyan személyiségeket, akik egy bizonyos korszak meghatározó alakjai lesznek. Az életpályáját ismerve úgy gondolom, hogy ön is egy ilyen kiválasztott személy, mégpedig azáltal, hogy Magyarország miniszterelnökeként 1989-ben levezényelt egy olyan rendszerváltást, ami vér nélkül zajlott le. Milyen adottságai voltak, vannak ahhoz, hogy ezt meg tudta tenni?

Két vagy talán még több síkon is érdemes ezt a kérdést közelíteni. Az egyik a személyes oldala, majd erről később mondanék pár szót, a másik az adott társadalmi, politikai légkör, rendszer, közeg, amiben ez az ország a nyolcvanas évek közepén leledzett. Ezt tartom előbbre valónak, ezt a környezetet, hiszen hozzám hasonló felkészültségű közgazdász, energiával teli fiatal szakember nagyon sok volt. Az a környezet, amiben a nyolcvanas években van Magyarország, 1947-től nézve egy folyamat végeredménye. Sok mindent átélt ország, sok csalódás, kiábrándultság, kilátástalanság jellemzi, és ha dátumokhoz kell kötni, akkor meghatározó eseményláncokra fűzhető fel ez az állapot. 1947 után, amikor egypártrendszerré alakul a II. világháború után kibontakozó éppen sarjadó demokrácia és a még polgárosodó Magyarország nagyon hamar szembetalálja magát a sztálini, a marxizmusból a legrosszabb oldalát mutató, zsarnoki jegyeket magán viselő gyakorlattal. Nem véletlen, hogy a Kelet-Közép-Európa történelmével foglalkozó emberek Rákosit és csapatát Jóska bácsi legjobb, leghűségesebb tanítványaiként jellemezték, túl akartak tenni még Sztálinon is, hogy elnyerjék a moszkvai főnökségnek, magának Sztálinnak a támogatását. Ez a zsarnoki magatartás az, amit gyerekként már fel tudok fogni.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Az ötvenes évek második felében?

Nem, még az elsőben. Ha becsukom a szemem, látom a füstgomolyagot, a nádtetős házunkat meggyulladni és leégni. És nagyon jól emlékszem azokra az eseményekre, amelyekkel megmérgezték a lelkeket és tönkretették a becsületes dolgozó emberek életét, a parasztságot. Monokon vagyunk. Anyai nagyapám sváb származású ember, hároméves elmúltam, amikor ő hazakerül a málenkij robotról elhíresült szovjet akciósorozat áldozataként a faluba. Az összes sváb hangzású nevű családot 1944 októberében, amikor a front elérte a mi falunkat is, az egyik hajnalban összeszedték, összeterelték, és köztük volt az akkor még lány édesanyám, mert elmúlt tizennyolc éves. Őt is a szerencsi vasútállomáson vagonírozták be a körülbelül huszonhét-harminc ilyen német-sváb hangzású nevű emberrel együtt. Nagyapám ezermester és csizmadiamester volt, és mint ilyen, ebben a nagyon-nagyon szegény faluban a jobb sorúak közé tartozott. Ez megmutatkozott például édesanyám ruházkodásában, mert neki volt báránybéléses bekecse, csizmája, és gyakorlatilag ez mentette meg az életét. Egyébként mind a két nagyapám Ungváron és Munkácson szolgált még az első világháborúban, és pontosan tudták, ha a Szovjetunióba viszik ezt a transzportot, akkor Ungvár és Munkács között a vasútnak egy bizonyos pontján – mivel olyan szögben törik meg a sínpár – tizenöt–húsz kilométeres sebességre le kell lassulnia. És amikor odaértek, a nagyapám, noha egyetlen szót sem beszélt oroszul, de jelbeszéddel elérte, hogy a vagonban őrt álló két szovjet katona, a báránybéléses csizma, bekecs meg kasmír vállkendőért cserébe félrefordultak, amíg a vonat lelassulásának pillanatában édesanyámat a nagyapám kilökte a vagonból. Valójában az anyai nagyapám, Stajz István józanságának, helyzetfelismerő készségének köszönhetem, hogy itt ülök és beszélgetünk. Ő pontosan látta, hogy mi várhat rájuk. A 27–30 elhurcolt emberből hárman tértek haza. A többieket nagyapám mind eltemette odakint, és nem valószínű, hogy édesanyám túlélte volna ezt az utat. A nagyapám is csak azért, mert a táborparancsnok hamar rájött, hogy nagyapámat nem a bányában kell dolgoztatni, hiszen csizmára, cipőre a táborparancsnoktól kezdve az őrző kiskatonáig mindenkinek szüksége volt, úgyhogy nagyapám robotolt, de a szakmájában robotolt, és ezért ő ilyen központi figurája lett a faluból elcipelt embereknek. Erről sokat mesélt nekem.

Foltos gatyában nem mehet a gyerek Pestre

Sok időt töltött vele?

1968-ban halt meg. Nagyon sokszor kapálgattam vele a szőlőjében, és mostam a hátát a meleg nyári poros napok után. Szerettem a felnőttek között lekuporodni és hallgatni a meséiket, a történeteiket, és szívesen faggattam mind a két nagyapámat. Amikor a nagyapám visszatért, kiváltotta az ipart, de rendszeresen kellett úgynevezett fejtágítóra járnia a községházára. A faluban ekkor 3600 ember lakott, önálló párttitkára volt, és az ötvenes évek legelején már megalakították a Kossuth Lajosról elnevezett téeszt, ahová, hogy úgy mondjam, a falu selejtjét tudták beverbuválni. Az a huszonvalahány fős cigány társaság, akik nagyon beilleszkedve éltek közöttünk, azok sem voltak hajlandók belépni. A téesz meg úgy működött, hogy jöttek és elkérték édesapámtól meg a nagyapámtól a vetőgépet, mert nekik az sem volt. Megtehették volna, hogy nem adják oda, de utána jött volna a retorzió. Anyai nagyapám nagyon bölcs emberként igazodott a helyzethez, mert a bőrt, amiből a cipőcskék, csizmácskák készültek, meg a faszeg, meg a hozzá tartozó szerszámok beszerzése a párttitkártól és az elöljáróságtól függött. Viszont, amikor hazajött a fejtágítókról mindig beszámolt a műhelyében a szomszédoknak, rokonoknak, arról, hogy mit hallott. Abban az időben három néprádió volt a faluban: az egyik az esperes úrnál, a másik a postamesteréknél, a harmadik nagyapámnál, egy kis fadoboz, de volt rajta rövidhullám. Lehet, hogy a párttitkárnak is volt, de erről mi nem tudtunk. A nagyapám ezeken a beszélgetéseken az ajtófélfának támaszkodva állt, és elmondta, hogy mivel hülyítették őket. Ebből aztán mindig vita keletkezett, és érdekes volt látni-hallani az emberek bölcsességét, élettapasztalatát és realitásérzékét. Most pár évet ugrok. 1956 és az ötvenhatos forradalom eseményei következtek, és akkor nekem minden este ott kellett lennem a műhelyben, mert fiatal gyerekként, még a vékonyka ujjaim finomhangolásra voltak alkalmasak azért, hogy ha a zavarás megindul, próbáljak korrigálni. De nagyon mélyen él bennem ezeknek az estéknek a hangulata.

Ez önöknél történt?

Nem, a nagyapámnál. Ma is a fülemben csengenek azok a mondatok, amelyeket ott, a bölcs, egyszerű parasztemberektől hallottam

Ezek csak dumálnak! Azt mondják, tartsunk ki, mert majd az amerikaiak segítenek! Majd hülye lesz Eisenhower meg a többiek, ez csak duma.

Hihetetlen egyszerű emberek mondták, soknak még a négy elemije sem volt meg, mégis az ösztöneik, az élettapasztalatuk eligazította őket, és irányt mutatott nekik. A vallásosabbak azt mondták: nekünk ezt a sorsot szánta a jóisten, büntet bennünket, ki meg másként fogalmazott, de egyet tudtak, hogy nekünk a családot, a magunk életét kell rendezni. Nincs mese, lehet ugrálni, de élni kell. Történt, hogy a monoki általános iskola negyedik osztályos tanulójaként megnyertem a járási irodalmi, versmondó versenyt, és az igazgató bácsi jött el hozzánk a nagy hírrel, hogy az országos úttörő-találkozóra engem jelöltek ki. Az édesapám közölte: az én fiam nem megy az országos úttörő-találkozóra. Még csak az kellene, hogy egy rendes, becsületes, hithű katolikus család gyermeke oda menjen. Stajz nagyapám időben toppant be, és arra kérte az apámat, hogy gondolja ezt meg, van még rá egy-két napja. Így a fejem fölött született meg a végső döntés. Összegyűlt a családi, rokoni kör a műhelyben, ahol a nagyapám szájából mindig kilógtak a faszegek, hiszen ő akkor is dolgozott, miközben a povedálás folyt, így nevezték Monokon a politikai beszélgetést, majd levette a szemüvegét, a kalapáccsal rácsapott egy nagyot a bőrre, és így szólt apámhoz: Na, akkor hadd mondjak valamit, Andriskám. És összefoglalta az ő lágerbeli életét, emlékeztette édesapámat, hogy ő miért nem lehetett jelen 1946-ban édesanyám és édesapám esküvőjén, majd így folytatta: Örülök, hogy itthon vagyok, örülök, hogy élek, és amíg mi élünk ez így marad. És neked nincs jogod a gyerek életét már most ilyen fiatalon tönkretenni. Úgyhogy Miklós megy. Emlékszem a szorongásra, az izgalomra, ahogyan kevéske pénzzel tizenegy évesen elindítottak Budapestre és arra a Százados úti lakásra, ahol elszállásoltak bennünket három vagy négy napra. Na de milyen cirkusz volt otthon a csomagolás előtt. Foltos gatyában nem mehet a gyerek Pestre, mondta édesanyám, és levágtak két tyúkot vagy csirkét, meg hozzátettek tojást, tejfölt, vajat, és édesanyám a batyuval a hátán a busszal, ami akkor naponta csak egyszer járt, bement a szerencsi piacra, és egy új, fekete klottgatyát hozott nekem. Az, hogy fogkefe is van a világon, Monokon ismeretlen fogalom volt. Csak középiskolás koromban szerezték be nekem, amikor megjött a kollégiumból a lista, hogy mit kell oda vinni. Mi gazdálkodó emberek voltunk, a nagyapám úgynevezett iparos, és hát enni meg élni kellett, miközben a legkeményebb beszolgáltatás folyt. Rengeteg tyúkunk, disznónk volt, neveltünk mindent, de az asztalra egy héten csak egyszer került hús. Az is zömében füstölt. Szegénység volt, és titokban „feketevágtunk”. Taknyos gyerekként nem láttam a hajnali akciókat, és nem tudtam hogyan kell hajnalban egy borjút úgy levágni, hogy ne legyen hangja, mit kell egy disznóval csinálni, hogy ne üvöltse tele a fél falut, és csak a nyári hónapokban ettünk vasárnaponként csirkéből készült ételeket.

Németh András, Németh Miklós apja földet mér. Fotó: Szalay Zoltán

Gondolom ezt nem csak önök csinálták.

Mindenki, de azért mindenki félt mindenkitől. Anyai ágon a dédijeim nagyon hosszú kort éltek meg, kilencven fölött haláloztak el. Stajz nagyapám édesanyja elkezdett svábul gajdolni velem, hogy tanuljak, de a nagyapám megtiltotta, mert attól félt, hogy feljelentés érkezik, hogy ezek németül vagy svábul beszélnek otthon. Ne felejtsük el, hogy Hitlernek Franciaországban és Magyarországon volt a legkönnyebb dolga, mert mi egy ilyen feljelentő nemzet vagyunk.

Szerintem ez ma is így van.

Szeretünk gazsulálni a hatalomnak, és szeretünk a jó oldalról a hatalomhoz dörgölőzni, úgyhogy a nagyapám ezt a tiltást is bölcsen tette. Én sajnálom, hogy így történt, mert a dédik persze egymás között svábul beszéltek. Aztán jött 1953 és Nagy Imre. És ezek az egyszerű emberek húzták a fogukat, jó, jó, hát jobb, mint ez a …, és akkor mondták a cifrábbnál cifrább jelzőket Rákosira. Örültek is meg nem is. És elérkeztünk ebben a történelmi folyamatban 1956-hoz. A tornácos, hosszú parasztházban heten laktunk egy szobában. Három generáció. Nagyszülők, szülők, gyerekek, 1956-ban Marika, a húgom, a harmadik gyerek, éppen csak két–három hónapos volt. Édesanyám, édesapám egy ágyban, én nagyapámmal egy dikón (alacsony lábú, egyszerű heverő, a szerk.), lábtól ellentétesen, az öcsém a nagymamával. Édesanyám lába kilógott a dunna alól, és ha Marika felsírt a bölcsőben, így ringatta. A házban volt tisztaszoba, nappali, de nem tudtunk, csak egy szobát fűteni. 1956-ról három dolog él élesen bennem. Az egyik. Láttam, hogy édesapám már harmadszor, negyedszer szalad ki a budira, ami ház végén állt. Mi van Andris – kérdezte tőle nagyapa. Hát, itt megint háború lesz, megint be kell vonulni, és itt kell hagyni a családot. Most született a harmadik gyerekem, és megint menni kell majd öldökölni – válaszolta édesapám. Ő azon kevesek egyike volt, aki a Don-kanyart végigjárva, Lübeck alatt esett fogságba, ott lett számára vége a háborúnak. 1946 nyarán, kora őszén gyalog, szekérrel érkezett haza, és félt a várható jövőtől. A másik. Gyerekekként gyakran felmásztunk a templomtoronyba harangozni, és 1956-ban onnan néztük a felvonulást, ami az iskolától a községházáig tartott. Hatalmas zászlókkal vonultak az emberek Kossuth Lajos szülőházához. Az emlékmúzeum melletti második házban lakott Kovács István, a párttitkár, akinek a három fia velünk járt az általános iskolába. November elején járunk. Már kiforrt vagy forrásban volt a murci, az emberek trágyát hordtak a mezőre, kinek mekkora földje volt, úgyhogy dalolták a Kossuth-nótát és egyszer csak megálltak a párttitkár háza előtt. Volt, akinek vasvilla volt a kezében, volt, akinek sarló meg mit tudom én, micsoda. Három kovácsműhely volt a faluban, az egyik kovácsnak, Bihon Gyula bácsinak, akinek akkora keze volt, mint a kenyérsütő lapát, megkopogtatta a párttitkár ablakát, és azt kiáltotta: Gyere ki! Kijött. Letérdepeltették, és mi gyerekekként is feszülten figyeltük, hogy mi fog történni? Lincselés lesz? Gyula bácsi megkérdezte: Tudod-e a miatyánkot? Tudta. Kovács párttitkár hibátlanul elmondta. Na jó – szólt neki Gyula bácsi és ezzel az emberek elvonultak. Következményei persze lettek, mert Zsuffa Tibor bácsit, a magyar-történelem tanáromat, iskolaigazgató-helyettest, a Kossuth múzeum gondnokát jó pár évre eltiltották a tanítástól, mert ő volt a főszervező.

Más, különösebb atrocitás nem történt?

Nem. Csak Tibi bácsit sajnáltuk, mert nagyon jó tanár volt, szerettük, tiszteltük, és ő is bennünket. Valahogy azt merem mondani, hogy mi voltunk talán az utolsó generáció, akik még megkaptuk az úgynevezett szolgáló, igen felkészült, több tárgyat magas szinten a nebulóknak átadni képes tanárok hadát. Ez persze többek között azért is történhetett, mert a Rákosi-rendszer felszámolta az apácarendeket – engem is tanított két volt apáca –, és Zsuffa Tibor bácsi is református pap volt korábban, így lett tanár. De ugyanezt mondhatom a miskolci középiskolára is.

Az volt a motiváció, hogy én ebből kitörök

Mikor került oda?

1962-ben, és az akkori tanári garnitúra még tudott tanítani, nevelni, közösséget működtetni, kovácsolni, fegyelmezni, vagyis az életre felkészíteni a nebulókat. Azt, hogy miként kell egy kétszer negyvenöt vagy ötvenperces előadást lejegyzetelni, azt a középiskolából hoztam az egyetemre. Az osztályfőnökünk, dr. Deák Gábor, aki szintén egy erdélyi kiugrott református pap volt, hosszú évtizedekig a miskolci presbitérium vezetője, úgy tartott történelemórát meg irodalomórát a padsorok között sétálva, hogy nekünk közben le kellett írni, mi ragadott meg bennünket az elhangzottakból. Figyelte, hogy írunk-e, és fel is olvastatta azt, amit leírtunk. Észrevétlenül tanított meg bennünket jegyzetelni, és a harmadik-negyedik évben a könyvtárat használni. Két vagy három éve temettük, 96 éves korában halt meg.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu

Kollégiumban lakott Miskolcon?

Igen, és örökké hálás leszek a monoki és a miskolci tanáraimnak. Miskolcon, a közgazdasági technikum kereskedelmi tagozatán az osztályfőnökünk magyart és történelmet tanított, harmadikban-negyedikben pedig már olyan feladatokat adott, hogy menjünk el a miskolci könyvtárba, és a Pesti Hírlap megadott lapszámaiban olvassuk és értelmezzük Ady Endre, Babits Mihály, Szabó Dezső és mások írásait. Ha már Adyt említettem, elmondok egy történetet. Amikor az órán elhangzott ez a feladat, az egyik kislány azt találta mondania a padtársának, hogy: „Most mehetünk ezt a vérbajost feldolgozni.” Deák Gabi bácsi, az osztályfőnök meghallotta, és a hajánál fogva kiemelte a padból a kislányt. „Hol hallottad ezt, és kiről beszélsz te?” – kérdezte. A vérbaj mellett egyébként még a zsidó bérenc is elhangzott a kislány szájából. Nem tehetett róla, ezt hallotta otthon. De Gabi bácsi lecsapott rá, és rendesen helyre tette. Mellesleg én is azt hallottam Monokon, hogy „ez a vérbajos zsidó bérenc nem költő”. A költő nekik mást jelentett. Petőfi Sándor igen, Ady Endre nem. Még Arany János talán. De hát ez volt a levegőben. Aztán jött Nagy Imre, 1956 és a sikertelenség. Majd megszüntették az egyéni gazdálkodást a mezőgazdaságban. Téesz-tagok lettek a szülők, valami fejlődés eljutott az iparosodásból, már több buszjárat is indult naponta Szerencsre nem csak hetente egyszer. Valami megmozdult, petróleumlámpa helyett bevezették a villanyt. Na, nem egyszerre, hanem fokozatosan. Én még az általános iskola jó részében petróleumlámpa mellett tanultam. Ezek a felnőtté válásom meghatározó élményei, amelyek mélyen belém ivódtak.

Így akár ellenzéki is lehetett volna kapásból, hiszen végigélt egy olyan nyomorúságot, amely a szocializmus jegyében alakult ki.

Igen ám, csakhogy két–három év botladozás után, a hatvanas években jobb élete lett az édesanyámnak, a családnak, lassan mind a három gyereknek tudtak ruhát venni. Szegény öcsém állandóan azt kérdezte: „Mi vagyok én, ócskapiac, hogy mindig a Miklós levetett ruháit kapom meg?” Már tudtak félretenni. A sárga földdel tapasztott, döngölt föld helyett padló lett, aztán fürdőszoba és a vizet is bevezették. Ez pedig nem elnyomorodást jelentett, hanem fejlődést. Azt, hogy könnyebb lett az életünk. Tehát kapásból nem lehettem ellenzéki, sőt, ha én nem ezt élem meg, akkor nem biztos, hogy eljutok bárhova.

Minek volt ez köszönhető, a tanárainak?

Nekik is és a kemény munkának. Nálam az volt a motiváció, hogy én ebből kitörök.

Mikor határozta ezt el?

Gyerekkoromban. Először pap akartam lenni, aztán a papokból kiábrándultam, de tudtam, hogy az egyetlen kitörési mód a tanulás. Persze nagyon szerettem pingpongozni és futballozni, mindkettőt űztem is a miskolci középiskolában. Annyira, hogy bejöttek az első közepes osztályzatok. Akkor Deák Gabi bácsi, az osztályfőnök behívatott és azt mondta: „Láttam, vesztettél, de így is második vagy a megyei ifjúsági pingpongbajnokságon. Azt is tudom, hogy a miskolci vasútba jársz futballozni, és ott is jól álltok a megyei listán. Ez jó, de mit gondolsz, miért küldtek ide a szüleid? Lehetsz sportoló, és akkor semmit se szólok a hármas osztályzatokért.” Megértettem, és abbahagytam az aktív sportot. Tartoztam ennyivel a szüleimnek.

Azt mondja, papnak készült, de csalódott a papokban, és más utat választott. Miért és miben csalódott?

Kicsit távolabbról kezdem a választ. Édesapám egyedüli maradt a négy testvérből. Azért lettem Miklós, mert a nagyapám elsőszülött gyereke Miklós volt, és csecsemőként halt meg az akkori körülmények miatt. A második Boriska, ő is meghalt, aztán jött édesapám, és utána Margit, aki apáca lett, és apácaként halt meg, amikor a kőszegi kórházat találat érte. Ott van eltemetve a kőszegi temetőben. Párszor meglátogattam, mert édesapám, édesanyám nem jutottak el oda. Lefényképeztem a sírját, elvittem nekik a fotót. A sír nemcsak az övé. Legalább húszan, harmincan vannak a táblára vésve egy szép kis kertben, tujafákkal körbevett emlékhelyen. A nagyanyámnak köszönhetően az ötvenes évek kegyetlen világában télen-nyáron ott voltam a hajnali misén, ministráltam, és tetszett mindaz, ami a templomban történt. Gondolom, hogy hibásan, de latinul fújtam a liturgiát. Mert akkor még latin nyelven miséztek, a szertartások is latinul hangzottak el. Nagyon tetszett, hogy tömve volt emberekkel a templom, ahogyan a szószékről beszélt az esperes úr vagy a káplán.

Németh András testvérével Margittal és fiával Németh Miklóssal. Fotó: Szalay Zoltán

Aztán pedig jöttek a csalódások. Az egyik vasárnap Kallós esperes úr azzal kezdte a mondandóját – ma is a fülemben csengenek a szavai –, hogy mielőtt a misét megkezdi, be kell jelentenie: egy életerős, fiatal tölgyfa a mi erdőnkből kidőlt, mert gyökerestől kitépte a vihar. Ilyen jelképes szavakkal adta a hívek tudtára, hogy az egyik káplán egy menyecskével megszökött Monokról. Ez aztán óriási vitákat váltott ki a családi ebédlőasztalnál, és gyanút fogtam. Hogy van ez? Egy felkent, felszentelt pap csak úgy fogja magát, és a világi hívságokat választja? Az édesapám a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete), aztán pedig a Kisgazdapárt ifjúsági tagozatának vezetője volt a faluban. Mindaddig, amíg a világéletében rá jellemző igazságszeretete, szociális érzékenysége miatt fel nem mentették, majd ki nem zárták a pártból. De a hite meg a valláshoz való viszonya változatlan maradt. Hosszú évtizedekig az egyháztanács elnöke volt, és aktívan részt vett az egyház társadalmi-szociális életében. Fiatalkorában Monokon szolgált Ézsöl Tivadar nevű káplán, akit aztán a Rákosi-időkben áthelyeztek Rátkára – ez egy sváb falu, nem messze Monoktól –, és édesapám annyira jó viszonyban állt ezzel a pappal, hogy vasárnaponként a legnagyobb hóban is átgyalogolt a pár száz méter magas dombocskákon hozzá. Egyszer a vasárnapi ebédnél arra figyeltem fel, óriási vita alakult ki a nagyapám és édesapám között, aki elmondta, hogy ez a rátki pap nagy összeget kért kölcsön tőlünk. Tőlünk, akik nyomorogtunk, de az édesapám hajlandó volt egy bikaborjút eladni, hogy Ézsöl Tivadar kérésének eleget tegyen. Telt, múlt az idő, lejárt a határidő, nem adta meg. Nagyapám nyüstölte, hogy hol a pénz, és egyszer csak jött a hír, hogy Ézsöl Tivadar szintén egy menyecskével lelépett, és a helyiek úgy tudják, hogy már Ausztriában vannak. Úgyhogy a kis pénzecskénk meg a vagyonkánk odalett. Folytathatnám a sort. Felfogtam, hogy milyen, amikor ütközik a meghirdetett érték és a valóság. Közben idősebb lettem, kamaszodtam, tetszettek a lányok a középiskolában, és úgy döntöttem, hogy nem ezt a pályát választom. Más szeretnék lenni.

Nem bánta meg, hogy így döntött?

Nem. Noha a pályát nem én választottam, hanem a szüleim. Az anyai és az apai nagyapámnak is itt-ott voltak darabka szőlői, és velük jártam a szőlőbe, velük ismerkedtem meg a szőlészettel, a szüret boldogságával meg a borkészítéssel. Az egyik legjobb barátom Tokajba ment a szőlészeti szakközépiskolába, a másik Abaújszántóra. Én is az szerettem volna lenni, de akkor már túl voltunk a téeszesítés évein, és édesapám megkérdezte: Agronómus akarsz lenni? Ezzel a sok – és kimondta, hogy kivel – akarsz küszködni? No, nem. Így lett a közgazdasági technikum, mert a faluból volt már egy fiú, aki oda járt, és az nadrágos állást jelentett. Így kerültem oda.

Szóval ki akart törni?

Igen, mindenképpen. Azt szoktam mondani: próbálja ki egyszer valaki, gyerekként mit jelent az, hogy a végeláthatatlan kukoricatáblában, mondjuk tizenkét sorban, nyolcszáz méter hosszan, minden második sorban a kukorica közé babot kell vetni, majd kapálni. A legnagyobb kánikulában kézzel és hétrét görnyedve. Csúszol-mászol a poros földön, és nem harminc fok van a kukoricatáblában, hanem negyven. Víz sincs, vagy ha van, már régen felmelegedett. Levetkőzöl félmeztelenre, a por rád száll, jönnek rád a legyek meg a dongók, és még a karodat is felszeleteli a kukoricaszár éles széle. Nem egyszer sírva, zokogva fejeztük be az öcsémmel, de előttünk lebegett a cél. A babot ki kellett az udvaron csépelni, azt is össze kellett szedni, ott is repült a babszem, azt is össze kellett szedni. Még a kipergett babszemeket is külön szedtük egy kis zacskóba, mert az volt az ígéret, hogy ha szorgosak vagyunk, meglesz a jutalmunk. Így lett az első Csepel kerékpárunk közösen az öcsémmel. Na, de nem egyedül voltam ebben a helyzetben, hanem rengetegen. Így, nem véletlen, hogy abból a negyvenvalahány fős általános iskolás osztályból tizenheten főiskolát és egyetemet végeztünk. Mindenki ki akart törni, és a kitörésnek egyetlen módja volt, a tanulás.

A tervhivatalban már akkor sem hülyegyerekek ültek

Felkerült Budapestre, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre. Milyen körbe került, kik lettek a tanárai, az oktatói?

Az egyetemre már felvértezve kerültem. Az utánam lévő évfolyamok is sokszorosították az általam jegyzetelt előadásokat. Tanársegéd koromban láttam, hogy a diákok az én jegyzetem lemásolt példányaiból készültek fel a vizsgákra. Ilyen szempontból érdekes állóvízként éltem meg az első néhány évet. 1966-ban – még az új mechanizmus előtt – kezdtem az egyetemet, és az első két évben ez még érződött az egyetemi légkörön. Keményvonalas gárda oktatta a diákokat. A kapitalizmus politikai gazdaságtanát még csak-csak korszerűen tanultuk, mert Bertóti László és Erdős Tibor, aki később akadémikus lesz, adták elő. Amikor a szocializmus politikai gazdaságtana kerül terítékre, akkor olyanok jöttek, mint például Berei Andor, aki megsárgult papírról, hatdioptriás szemüvegen át olvasta fel nekünk a szentenciát. Szenvedtem a jegyzetelésnél. A rektor pedig Pach Zsiga bácsi, egy elismert történész volt. Aztán egy hatalmas robbanás: jött a 1968-as új gazdasági mechanizmus. Szabó Kálmán személyében új rektort kapunk. Még nem sejtettük, hogy ő lesz, aki felkavarja az állóvizet és ragyogó változásokba kezd. A politikai hátszelet Nyers Rezső jelenti, hiszen Szabó Kálmán a mechanizmust előkészítő, összefoglaló bizottság tagja volt, és Nyersnek dolgozott. 1968-at írtunk, és elérte, hogy néhány szakon a félév elején egy hónapig idegen nyelven oktassanak. Franciaországból, Németorszá