Melyik a legjobb Kispál-szám Melyik a legrosszabb És mi van a kettő között - Android

A személyes szálakkal átszőtt összeállítást készítette: Benke Ágnes, Bordás Gábor, Cseri Péter, Grád-Kovács Márta, Jankovics Márton, Kránicz Bence, Nemes Janó

151. Kólagép

Lovasi András sokszor elmesélte: a Kispál-számok jó része nem hagyományos zeneszerzői módszerrel készült, inkább az együttes különböző ötleteit gyúrta össze egy szerves egésszé. A legtöbb esetben ez a kovácsmunka a végeredményt tekintve észrevétlen marad, a Kólagépet hallgatva viszont mindig olyan érzésem volt, hogy a dal két témája mintha  rágógumival lenne egymáshoz ragasztva (valójában egy nem túl fantáziadús átkötéssel van megoldva a dolog). Ezen azonban könnyen túllendültem volna, sőt a verzében még szolid örömet is leltem, a refrént azonban sajnos egyszerre találtam túlontúl szenvelgőnek és izzadságszagúnak, és hát lássuk be, a kólagépnél Lovasinak szinte csak jobb szimbólumai vannak.

150. Ül

Az Ül című lemez a Kispál és a Borz legmegosztóbb, legkaotikusabb körülmények között összerakott, legalacsonyabb példányszámban eladott és Lovasi által legjobban utált albuma, amit ma már nem engedne ilyen állapotban megjelenni. „Ha valaki odafigyelve meghallgatja egymás után a Sika, kasza, léc albumot, majd és az Ült, két teljesen különböző zenekart fog hallani” – írta/ mondta Lévai Balázsnak a Lovasi – Idáig tudom a történetet című életrajzi könyvben. „Ne haragudj, Andriska, de ez nem olyan jó” – mondta a felesége, miután meghallgatta. „Lehet, hogy jó, lehet, hogy rossz, de hallgatni rossz” – jellemezte egy régi zenetanári adomát kölcsönvéve a zenekarhoz ez idő tájt csapódó Dióssy D. Ákos. Kovács Ákos állítólag azt mondta róla, úgy szól, mintha lavórba pisálna valaki, míg az együttes harmadik dobosa, Michael Zwecker a szövegek „rossz utalásait” szólta le. Csupán azért írunk ilyen részletekbe menően a teljes – egy elhivatott rajongótábor által egyébként a legjobbnak tartott – albumról a címadó számról szóló szakaszban, mert ez a lemezt megnyitó zakkant monológ egyből világosan jelezte, hogy itt most valami más következik, mint amit a közönség megszokhatott, még ha a folytatás kevésbé is volt unortodox. Az Ülnek állítólag volt zenekari változata is, de Kispál kifúrta, érdekes lenne meghallgatni.

149. Modellezés almával

„Egy igazi, öncélú, alternatív faszverés. Ezzel eljutottam a gödör aljára” – jellemezte Lovasi a dalt, amit annyira gyűlölt a zenekar, hogy egyedüli darabként még az életműsorozat-koncerteken is bojkottálták, noha lemezről lemezre minden mást végigjátszottak. „Közfelkiáltással kiírtuk az életműből, annyira elviselhetetlennek tartottuk” – írta róla Lovasi, és szerény helyezése alapján úgy tűnik, a mi véleményünk sem különbözik szélsőségesen az övéktől. Pedig valójában, ha egy nagyobbacska részét kidobjuk, egy egész aranyos gyerekdalt kapunk. Még egy érdekes adalék a zene születéséről Kispál Andrástól: „Volt szám, amit úgy találtam ki, mint a szabadkőműves jelet, és két háromszöget rajzoltam a gitár nyakán. Piros alma, vagy mi volt a címe” – idézte fel a Recordernek.

148. Utolsó agy

Dallamos, deprimált verze, amelyre valósággal rázuhan a disszonáns, hörgős, zsémbeskedő refrén. Kész csoda, hogy az utóbbi idők klímamozgalmai közül egyik sem választotta védjegyéül a „nem lehet a vége felé sem ilyen a világ” sort, pedig meglehetősen adekvát lenne a transzparenseken. Így marad kölcsönözhető kérdésnek szófogadatlan kutyák ugatása esetén az „úristen, miért ordít úgy ez az állat”.

147. Lekvár

Listánk alját elnézve úgy látszik, a gasztrovonal nem annyira jött be a Kispálnak, a kóla és az alma után a lekvár is a rangsor vége felé landolt. A dal pont olyan, mint a címe, ráadásul vegyes gyümölcs, bele van keverve minden: Camelot, Hitler, zsidó boltos, József Attila, Tarzan, Jane. Nem is ez a baj, hanem, hogy minden szétkenődik a szövegben, esik szét az egész, aztán nem lesz neki se füle, se farka. Az mindig árulkodó, amikor Lovasi túltolja az áthajlásokat, nem egyszer azt jelzi, hogy nincs kordában tartva a gondolat, ami aztán átficánkol a sorvégen a következőbe, de inkább kevesebb okkal, mint többel. Az is jelez valamit, hogy a koncertekre megcsinálták ennek a nótának a sramli-mulatós verzióját. Az mintha jobb is lenne, mint az eredeti. Talán ennyit is ér.

146. Gumicsizma

Becsapós a dramaturgia. Az első versszakban még azt hisszük, hogy egy tetszőleges Tarr Béla-filmben dobtak le minket: „Gumicsizmában gázolok át a sáros véren/ Nem fordulok meg, itt hagyok mindent, amitől féltem.” Aztán a végére kiderül, hogy valójában a Titanic forgatásán járunk, csak még egy utolsó cigit elszívunk a nagy fulladásjelenet előtt, és közben van még egy kis békaemberes intermezzo is. Talán Lovasi így próbálta jelezni, hogy a kietlen kelet-európai művészfilm és a szirupos hollywoodi melodráma is összeér valahol a végtelenben, de ha ott nem is, a magyar entellektüel lelkében mindenképp. Ehhez a tablóhoz valami fura elektromos csembaló, vonósok és drámai basszusdob nyújtja a kíséretet, mintha a Kispál és a Borz épp a süllyedő Titanic zenekarának képzelné magát, amíg fel nem ébreszti őket a magyar popkultúra pocsolyájának jeges vize.

145. Űrturista

David Bowie már az első holdra szálláskor rock and roll-témává emelte az űrbéli magányt, de biztos, ami biztos alapon a Kispál cirka 30 évvel később elkészítette a maga Space Oddityját – az utolsó versszakban még a szintén Bowie által teremtett űrlakónak, Ziggy Stardustnak is biccentettek egyet. Mondjuk a sci-fi-közeg annyira nem állt jól nekik, mint Bowie-nak, a káeurópai kesernyés irónia valahogy nem él meg a kozmikus hidegben. Ezt mutatja, hogy az Űrturista még a magyar alterrockban sem lett kulturális mérföldkő, nemhogy az egyetemes poptörténetben. De hát ki tudja, az univerzumot épp leigázni és turista-paradicsommá tenni készülő Elon Musk még felkarolhatja az elfeledett dalt, amiben az űrturistáskodással jól megfér a pezsgővel locsolt (néger) nő, az ikrás szendvics, a munkanélküli (barom) őrangyal és a haláltól való diszkrét értelmiségi szorongás is.

144. Ugyanazokat

„Grekova: Mije fáj? Platonov: Az egész Platonov” – juthat eszünkbe az Esterházy Péter által előszeretettel citált Csehov-idézet erről a dalról. Önmagában az élet – azon belül seggek és slágerek – ismétlődéseit felpanaszoló szövegtől sem lenne éppen hempergős jó kedvünk, de a népdalosan kesergő előadásmód, a torzított énekhang, a lidérces szintetizátor és a mackósan gyagyás gitárszóló már biztosan haza tudja vágni a legjobb bulit is. A végéből pedig arra is következtethetünk, hogy egy rockisten is ugyanúgy fél attól, hogy kell-e, amit hozott, mint egy egyszerű halandó, amikor éppen egy másik helyre viszi el a szívét.

143. Űrbemarkoló

Lovasi a Kispál hosszú agóniája alatt kertelés nélkül nyilatkozott többször is arról, mennyire tele van a töke azzal, hogy csak ő pörög rajta, hogy legyenek végre új számok, a többiek – elsősorban Kispál – már nem hoznak ötleteket, kihunytak a kreatív energiák. Lehet, hogy tévedünk, de ezen a már csak EP-n megjelent számon is az érződik, mintha egyedül rakta volna össze. Energikus, gyors tempójú, kemény rockos döngölés, „a nők réseitől” szexuális töltetet is kap, a diszkógömb Nappal meg az ezüst cipő Holddal a régi szövegvilághoz is visszanyúl, mégis hiányzik belőle a Kispál sava-borsa. Jobban is hasonlít már egy Kiscsillag-számhoz, ám annak kezdeti felszabadultságát ugyancsak nélkülözi.

142. Dobog

Ezzel zárult a  2009-es EP, a Kispál utolsó stúdióból kijött produktuma, vagyis ha úgy vesszük, ez a zenekar utolsó száma. De nem vesszük úgy. Lovasi nem lehetett vele maradéktalanul elégedett, mert pár év múlva írt egy elég hasonló dalt a Kiscsillagnak, ez a Tudtam, hogy jönni fogsz. A Dobog sem rossz, de az jobb.

141. Senki nem ért semmit

A  Kispál-életműből leginkább kilógó számok listáját nagy eséllyel ez az alig két perc vezeti. Lovasi egy tradicionális amerikai bluest, a St. James Infirmaryt formált át sajátjának, megtartva a műfaj zenei szabályait. A Kispál utolsó stúdióalbumának nyitódalát a Csík zenekar prímása, Csík János énekelte fel, hangszeres kíséret nélkül. Nemcsak a pőreség, hanem az erős szöveg és Csík János drámai, egy helyütt néhány mély sóhaj erejéig meg is szakadó előadása teszi különlegessé a dalt, amit aztán a Csík zenekar sajátított ki, és tette 2005-ös lemezének címadó dalává.

140. Adok egy kulcsot

Borongós blues ballada önmagunk elhagyásának keserveiről. A legjobb rész azonban az a négysoros vers, amit – ha jól értem – az Androméda-ködben bolyongó madár küldött a papagájjal, hogy adjuk ki bőrkötésben. Ezt a réten sétálós, lebegős betétet a záró enjambement teszi különlegessé. Itt nem az történt, hogy Lovasi ráhajlította a mondatot a zenére, ha törik, ha szakad, hanem firnyákosan állította a hatás szolgálatába emblematikus szövegírói eszközét: még mielőtt minden ellibbenne kézen fogva, megfeszül a horgonykötél, és bezuhan a végére a fákat fogó Föld. Gyönyörűen egységbe forrt itt a zene és a szöveg, ritka szép pillanat az Ül lemezen.

139. Gomolygó

Milyen lehet nőnek lenni, ahogy azt a sutyerák férfi elképzeli. Lovasi a Kiscsillagban előszeretettel írt dalszövegeket női nézőpontokból, és azok a számok a zenekar legjobbjai közé tartoznak. Az első ilyen próbálkozás viszont még ez a Kispálnak írt szám, amiről még nem mondható el ugyanez. Nem igazán világos már az sem, hogy karikírozni akarja-e a fogyasztói társadalom vonzásában élő szingli nőt, vagy komolyan gondolja, a Gomolygó mindenesetre se nem olyan vicces, mint a Van-e szándék, se nem olyan szívbemarkoló, mint a MOL-kútnál vagy a Légy szíves, és a számot záró, dugás közben unatkozó férfi töprengése is inkább csak idegesítő. A szopnom / otthon rímpárért azért jár egy piros pont. 

138. Szociodisco

A dal, amiben Lovasi kipróbálta, milyen lehet Révész Sándornak lenni, de aztán nem kísérletezett ezzel többet, talán nem véletlenül. A Száll a kakukk fészkére ihlette szöveg önmagában is feladja a leckét, az Ül idején még valamennyi Kispál-számot kívülről fújtam, ez volt az egyetlen, amiből csak foszlányok maradtak meg a fejemben. Erre jön még rá a fejhangon énekelt refrén, ahol már tényleg könnyű elveszíteni a fonalat. A „kakukk” megöregedett, és senkit nem érdekel a nyomora és az élete – nagyjából erről szól. „Néha zavarja a zene a szövegeket” – írta 1996-os Bíborba bújt borzak című lemezkritikájában a Vas Népe, és nem lennénk meglepve, ha a szerzőnek épp a Szociodisco hallgatása közben jutott volna eszébe a frappáns megjegyzés. 

137. Minden rendben

A Én, szeretlek, téged utolsó előtti dalában helyükre kerülnek a dolgok: a „B oldal” szépelgő zenéi után egy utolsó rendes rockolás, a szöveg  önironikusan reflektál az album néhol már zavarba ejtő istenességére, míg az űrhajózás meg a Föld elhagyásának témája visszatalál a hagyományokhoz. Mint utóbb kiderült, ez lett a zenekar búcsúlemeze, így az „itt hagyom nektek ezt, / nektek ez úgyis jobban tetszik” sorok is új, mélyebb értelmet nyertek, még ha a szerző eredetileg nem is a Kispál és a Borzra gondolt. 

136. Harmatoslábú

„Miért nem játsszátok soha koncerten a Harmatoslábút? És soha nem is fogjátok?” – állt elő egyszer egy rajongó a meghökkentő igénnyel a Kispál egykori honlapjának fórumán, ahol a zenekarral lehetett kommunikálni. „Fogjuk” – ígérte lakonikus válaszában a zenekar, de gyanítanom, hogy nem mondtak igazat. A Harmatoslábú valóban nem egy tőről metszett koncertdal, a szövegét viszont napestig lehetne elemezni. Az Ül lemez kísérletező jellegét az is mutatja, hogy az addig nagyjából egyféleképpen éneklő Lovasi itt játszani kezd a hangjával: a Meghatás egy pontján repedtfazék kántálásra, a Szociodisco refrénjében hereszorongatós szopránra vált, a Lekvárban infantiliskodik, a Harmatoslábúban pedig galambbá szelídül a vércsehang, olyan visszafogottan, meghitten szólal meg, mintha altatót énekelne a gyerekének, még a nyálképződése is hallatszik közben.

135. Éjjeli nyugtató

A lefekvés előtti Xanax, a gengszterfilmek és a keresztény ikonográfia találkozása egy rövid és lendületes dalban, ahol nemcsak a cím és a nagy fehér szárnyak utalnak a lassan beütő gyógyszerfüggőségre, de az angyal-ördög kettősség is. Persze a lelkünk mélyén már az elején is sejtjük: az álmunkat őrző angyal bármikor ellenünk fordíthatja azt a felhúzott, ragyogó Kalasnyikovot. Igaz, itt legalább csak a lírai én, és még nem egy egész ország van leszedálva, mint majd a Hang és fény utolsó versszakában.

134. Extra light

Vehetjük a Szívrablás és az Űrturista se hús, se hal unokájának is. Ahogy az ezredforduló gyermekei nem ismerik már a nagy történelmi időket, emlék csupán a bársony közé rakott szív és az űrmagány is, maradt egy behorpadt szív és az űrkorom, meg egy kicsit ivós emberi lény, de már az sem él töménnyel. Kellemesen enervált dal ez, amely ha felcsendült koncerten, a közönség egy része alighanem elérkezettnek érezte az időt, hogy a büfé vagy a mosdó felé vegye az irányt.

133. A vadász és a nyuszik

Akit mindig is izgatott a kérdés, hogy milyen lenne a Hobo-féle Vadászat bebélyegezett, értelmetlenség és hallgathatatlanság határát egyszerre súroló sufniverziója, az Ül lemezen végre megkaphatta a választ. A vadász és a nyuszik ugyanis tényleg olyan, mintha a Fut a nyúl a mezőn rockos ars poeticájának paródiája lenne, a kispálos alter legmélyebb bugyrából. Ez az agresszív mondókastílus olykor akusztikus kínzással ér fel, de még így is megbújnak a dalban olyan szövegírói bravúrok, mint amikor Lovasi pár odakent tőmondatban megragadja a Bogart-féle cinikus noir hősök valószínűtlen vonzerejét: „Az én szívem tyúkszar, ünnep van, ha érzek, / a lányok ettől sírnak, majd holnap beszélek”.

132. Életigenlő szám

Felettébb gyanús cím. Naná, majd a kétezres évekbeli Kispáltól lesz jobb kedvünk! Nos, tényleg nem az Életigenlő szám az új Always Look on the Bright Side of Life, a cím mégsem átverés, itt ugyanis valóban egy pozitív érzésről, az önmagunk és a másik előtt is felvállalt szerelemről van szó. Az már más kérdés, hogy ez a szerelem be tud-e teljesülni, fölös illúziókat azért nem táplálnék. Amúgy érti bárki, aki 1980 után született, hogy mit énekel Lovasi az utolsó sorban? Most megnéztem, de nem árulom el.

131. Az nem lehet soha

A kilencvenes évek második felétől a PVSK női kosárcsapata még a Kispálnál is népszerűbb együttes volt Pécsen, az aranykezű lányok Rátgéber László vezetésével kilencszer nyerték meg a bajnokságot és a Magyar Kupát. Mivel Lovasi és a Clash-rajongó edző ekkortájt lettek országos cimborák, egy közös kocsmázás során felvetődött, hogy a Kispál írjon indulót a PVSK-nak. „Nem állítom, hogy szövegírói munkásságon gyöngye ez a dal, de igyekeztem eltérni a megszokott csapatindulóktól” – értékelte az eredményt Lovasi. Szerintünk a műfajban ott van a legjobbak között, talán csak az Auróra ETO-indulója veszi fel a versenyt, bár az a szegény néhai Reszeli mester szerepeltetése miatt kevésbé időtálló. Más kérdés, hogy mostanra mindkét csapat régi dicsősége az éji homályba vész.

130. Csillagközi bál

Nemcsak Lovasi csillagfétisének újabb megnyilvánulása, de egyben közvetett bizonyíték arra, hogy József Attila mellett Kosztolányitól sem szégyellt kölcsönözni motívumokat a költő. A dal ugyanis nemcsak olyan nemzetközi előképekkel rokonítható, mint a T. Rex csodálatos Cosmic Dancere, de akár úgy is felfoghatjuk, mintha a Hajnali részegség csillagközi báljának modern adaptációja lenne. Ez volt ugyebár az az égi buli, amelybe a cigarettáktól túlizgatott Kosztolányi beleszédült Logodi utcai ablakán kinézve. Lovasi azért itt nem jut el az istenélményig, de arra ő is rácsodálkozik, hogy ez a világnak nevezett, izgő-mozgó, cél és értelem nélküli katyvasz csakis táncként nyeri el az értelmét. A monoton skandálás jól készíti elő a terepet a dallamosabb részeknek, ahol az üres szívekről és a didergő királyokról esik szó (mert mi más hozná mozgásba a csillagközi bált, mint a vágy?), de a zenei építkezés mindig véget ér, mielőtt még eljuthatna bármiféle katarzisig.

129. Karácsony

Jogdíjra hajtó alkotók egyik legzseniálisabb üzleti húzása lehet, ha művük címében elhelyezik valamelyik fontosabb ünnep nevét, függetlenül attól, hogy az adott alkotás amúgy valami egészen másról szól. A Kellemes húsvéti ünnepeket! című Belmondo-filmben teljesen lényegtelen, hogy éppen húsvétkor játszódik, mégis kevés olyan húsvét fordult elő az elmúlt 35 évben, hogy ne adta volna le a tévé, de a Last Christmas sem tipikus karácsonyi dal, noha már el se tudjuk képzelni úgy a decembert, hogy ne játszanák rongyosra minden utcasarkon. A Kispál Karácsonya ezzel szemben egy pillanatra sem vált részévé a rádiók vagy az üzletközpontok karácsonyi repertoárjának, pedig annak sincs semmi köze a karácsonyhoz, hacsak a tényleg békésen csilingelő páráráráráráppá-pápáppá-zástól nem kerülünk ünnepi hangulatba. Én egyébként abba kerülök tőle, ezért ha máskor nem is, karácsonykor általában azért meghallgatom ezt a dalt, amely egyébként Lovasi egyik legjobb hasonlatát is felvonultatja, amikor az imádkozást a nőgyógyászhoz járással állítja párhuzamba.

128. Gyógyüdülő

A lágy, már-már meghitt indulás után szinte átmenet nélkül eldurvuló dal azon kívül, hogy a legstabilabb bölcsész-sztereotípia büszke tulajdonosa, nagyjából hitelesen bemutatja, alkalmasint milyen gondolatok cikáznak majd a fejünkben, amikor egy gyógyüdülőbe kerülve megpróbálunk számot vetni az életünkkel. „Mert ott munkál az iszonyú kétség, hogy nem voltál a helyes úton / soha egyetlen percig sem, és most itt az idő, hogy múljon.”

127. Nagyapa kileste nagyvilág

Egyes Kispál-számok gyerekdalként működnek a legjobban, ez is ilyen. Eleve a címe is mesei hangzású, a nagyapa pedig korántsem valóságos öregember, hanem valamiféle nehezen beazonosítható mesehős, akit folyton definiálni igyekszik a dalszöveg. Van itt indiános allúzió (nagyapa mint Vörös Szem) és azzal összekapcsolódó nyelvészhumor (a „kék” szó összecseng a vörössel, de itt „kell” jelentésben áll); a végén pedig a Télapó felbukkanása nyomatékosítja, hogy a dal ideális címzettjei a gyerekek. Ennek megfelelően Kispál gitárjátéka is a szokásosnál lassabb és nyugodtabb. Semmi vadulás, inkább egy békés, vasárnap délutáni közös családi táncikálásra hív a dallam.

126. A pécsi szál

Eredetileg ez lett volna a negyedik lemez címe is, a dal pedig, csakúgy, mint inverze, a Szécsi Pál egy, a Pécsi Kisszínházban előadott darabból származik, amit Lovasi az irodalmár barátaival hozott össze; ebben egyebek mellett a Nyáry Krisztián által alakított Steven Spielberg klón-robotokkal újrarendezi Szécsi Pál halálát, mert jobban szeretne egy James Dean-es motorbalesetet. Nem kevésbé grandiózus az apokaliptikus dal cselekménye sem. A klímakatasztrófát már 1994-ben megjövendölő látomásban a lokálpatriotizmus szép példája is feltűnik, amikor hiába lángol már az egész világ, az ENSZ csak akkor szánja el magát a vödör-segélycsomagok elindítására, amikor már Pécs is ég.

125. Én is azt szeretném

Lovasi az utóbbi években sokat filozofált interjúkban arról, hogy langyosodott az egykor lázadó rock and roll a fogyasztói társadalom liftzenéjévé. A dolog természetesen nem a 2010-es években kezdte zavarni, csak a Holdfényexpresszen még inkább dalban énekelte meg a zenei konformizmus iránti undorát. Például az Én is azt szeretnémben, ami – nagyon meta módon – a Kispál legközhelyesebb dala lett az elközhelyesedő popkultúráról, ahol ugyebár nem érzésből nyomják, hanem patikamérlegen mérik ki a zenei hatásokat, egyetlen uniformizált ízlésmasszában oldva fel az emberek egyéniségét. A torzítóval megküldött basszus a nyitányban még azt ígéri, hogy harapós pár percünk lesz, de utána határozottan leül a dolog, és csak a rövid, fülbemászó refrének dobják fel egy kicsit a vontatott panaszkodást. A valódi rock and rollt mindenesetre nem ez a dal fogja feltámasztani.

124. Neked nem

Az Ágy asztal tv felütéseként hallható, bő félperces szám valamiféle konceptlemezt vetített előre, aztán mégsem azt kaptunk. Ez a Kispál második legrövidebb, szignálszerű dala, a verzében Lovasi mintha rappelne, vagy inkább dühösködve beszél, szinte látom, ahogy köpköd közben.

123. Sültkrumpli

Azok közé a számok közé tartozik, amelyeknek két nagyon különböző karaktert adtak Kispálék. Az első a stúdióalbumon (Sika, kasza, léc) a szokásos kemény alapokra rakott, szürreálisan csapongó muzsika, de már ebben a verzióban is érezhető, hogy ezúttal a ritmus a költőiség fölé tornyosul. Csak úgy pattognak a rövid szavak: „Tvinpiksz, Medmex, dán dog, Betmen / Redbull, pitbull, plusz a testem”. Úgyhogy nem is csoda, hogy koncerteken ennek a dalnak egy egészen más olvasatát is a közönség elé vezették a fiúk, amit a Happy Borzday meg is örökített: bár pont olyan kolompolással kezdődik, mint a Honky Tonk Women a Rolling Stonestól, aztán mégis egy rapszámban folytatódik. Csak dob meg basszus meg Lovasi kántálása, középen metálos gitárral. Jó-jó, de azért nagyon hazai minőségű rap ez. Inkább jópofa, mint bármi más.

122. Volume

„Mi ez a borzalom?” – kérdezte a nappalin átsuhanó anyám a kilencvenes évek közepe táján, amikor az