„Gyerekek voltunk, nem szenvednünk kellett volna és a túlélésért küzdenünk” - Android

Paris Hilton dokumentumfilmje sokkal több annál, minthogy bemutatja egy celeb életének azon részeit, amit nem feltétlenül látunk az Instagramon. Hilton dokuja egy olyan, húsz évvel ezelőtti történetet is megmutatott, amiről eddig egyetlen híresség sem beszélt. Hilton volt az első, aki szélesebb nyilvánossághoz is el tudott jutni azzal, hogy megmutatta a problémás tinédzserek köré épített ipar nagyon csúnya oldalát, dokuja kapcsán pedig egyre többen emelik fel szavukat a Provo Canyon Schoolban és a hasonló intézményekben folyó, sokszor embertelen bánásmóddal szemben.

Elsírtam magam a Paris Hiltonról szóló dokun, amiben reality helyett valóságot kapunk

Rémálmok, kínzások, abuzív exek. Azt hittük, mindent tudunk róla, valójában azonban semmit nem tudtunk eddig Paris Hiltonról, csak azt a valakit ismertük, akit ő kreált és mutatott a világnak az elmúlt húsz évben.

Amit Hilton pokolként élt meg, az Drew Barrymore-nak segített

Hilton tizenhét évesen került a Provo Canyonbe, ahol közel egy évet töltött. Szüleinek csak most, az erről is szóló dokumentumfilm forgatása alatt beszélt arról, mit élt át akkor.

A Provo Canyon és a többi hasonló iskola gyakorlatilag egy, az ötvenes évek végének Kaliforniájában létrejött szekta, a Synanon tanításaira épül. Mielőtt a Synanon egy veszélyes és kifejezetten erőszakos szektává vált, egy rehabnak indult, ami az úgynevezett „kemény szeretet” elvét alkalmazta a függőségek kezelésére. Valami ehhez hasonló elven működtek és működnek sok helyen a mai napig a problémás tinédzsereket kezelő intézmények, ahol a vádak szerint sokszor szexuálisan, mentálisan, verbálisan és fizikailag is bántalmazzák a fiatalokat, de olyan történetekről is lehet olvasni, miszerint kemény fizikai munkára kényszerítik őket, vagy arra, hogy egymással verekedjenek.

Hilton emlékei tényleg megrázóak, ijesztő, ami vele történt, de még ijesztőbb, hogy nincs egyedül, más hírességnek is vannak hasonló élményei: Drew Barrymore-nak, aki emiatt meghívta Hiltont a saját talkshow-jába.

Valószínűleg a veled interjúzóknak közel sincsenek olyan élményei, mint neked. Most azonban nem ez a helyzet. Ugyanazt éltem át, amit te. Nem tudom, lesz-e még valaha olyan interjúm és beszélgetésem itt, amikor gyakorlatilag tükörbe nézek, és ugyanazt látom, amit te. Engem is csuktak magánzárkába, ugyanilyen helyen töltöttem el elég hosszú időt, több mint másfél évet. Korábban nem találkoztam ilyen, a nyilvánosság elé tárt történettel, amiben ennyire magamra ismertem

– mondta Barrymore, akit Hiltonhoz hasonlóan elvittek egy olyan intézménybe, amit viselkedésproblémás, függőségekkel küzdő fiatalkorúak számára tartottak fenn. Hiltonnal ellentétben Barrymore viszont úgy beszélt erről az időszakról, hogy az számára életmentő volt, és visszatekintve semmin se változtatna.

Ahol én voltam, ott jó emberek voltak. Persze azt nem szerettem, amikor magánzárkába csuktak, de azt kell mondanom, nagyon lázadó voltam. Sok hozzám hasonló fiatal élt ott, az anyám pedig nem tudott mit kezdeni velem. Drogoztam. Kezelhetetlen voltam. Széttárta a kezét és betett oda, mert már nem tudott hova fordulni. Az a hely végül rengeteget segített.

Az interjút Hilton azzal folytatta, ő nem érzi úgy, hogy megérdemelte volna azt, hogy egy ilyen helyre kerüljön, pláne mert az ottani abúzusok miatt bizalomproblémái vannak és álmatlanságban szenved. Szerinte a szülei túl szigorúak voltak, nem bírták elviselni, hogy a tizenhét éves lányuk bulizik, és nem az iskolára koncentrál. Hilton továbbra is állítja, hogy anyja nem volt tisztában azzal, mi történt a Provo Canyonban.

A Provo Canyon Hilton dokumentumfilmjének megjelenése óta tartja magát ahhoz a nyilatkozathoz, miszerint az iskola 2000 augusztusában tulajdonost váltott, emiatt nem kommentálják a Hilton és társai által elmondottakat, azok ugyanis még korábban történtek.

Ehhez hasonló intézményekbe küldte a gyerekét több híresség is, így Farrah Fawcett, Barbara Walters vagy Roseanne Barr. De egészen hasonló alapra épült az MTV egyik realityje is, a 2008-as Exiled. Ennek a show-nak az volt a lényege, hogy nevetni és/vagy szörnyülködni kellett azon, hogy az úgynevezett elkényeztetett kölykök mit kezdenek magukkal, ha kirakják őket a világ másik végén viszonylag rossz körülmények közé egy hétre. Vagyis megvalósították az átlagos Facebook-kommentelők álmát, ami a „bezzeg az én időmben” szlogennel kezdődik és abban csúcsosodik ki, hogy „ezekre a mai fiatalokra ráférne egy kis kapálás”.

Magánbörtön, problémás tinédzsereknek

Az elmúlt években többen is foglalkoztak a hasonló iskolákban történt, néha már horrorisztikus sztorikkal, de akkora nyilvánosságot, mint most a Hilton-doku kapcsán, eddig nem kapott a téma. A Provo Canyonhoz hasonló intézmények általában erőszakkal vitetik el otthonaikból a fiatalokat, akik utána egy, de néha két évig nem is találkozhatnak szüleikkel, telefonjaikat és levélváltásaikat pedig lehallgatják, megfigyelik. Amennyiben szólnak vagy panaszkodnak a szüleiknek, hogy min mennek keresztül, azért büntetést kapnak. Erről számolt be több korábbi diák is a New York Postnak.

Borzalmas volt. Elkülönítettek minket egymástól, magánzárkába raktak, és olyan antipszichotikumokat tömtek belénk, mint a haloperidol

– mondta a most 31 éves Jen Robinson, az ő története pedig azért is érdekes, mert 2003 és 2005 között volt abban az iskolában, amely azt nyilatkozta, hogy 2000-ben tulajdonosváltás volt, így a korábban történt abúzusokat nem akarják és nem is tudják kommentálni. A Provo Canyon nyilatkozatában azt is kiemelte, hogy az intézményben a nevelésnek semmilyen abuzív formáját nem használják. A Provo Canyonhoz hasonló intézmények többsége szintén Utah államban található, esetleg Idahóban, Montanában vagy Texasban, ezekben az államokban ugyanis viszonylag lazák a szabályok és az előírások az iskolákkal kapcsolatban.

Folyamatosan különböző gyógyszerekkel tömtek minket. Antidepresszánsokat kaptam, Prozacot, lítiumot. Olyanok voltunk, mint a zombik. Még akkor is figyeltek minket, ha a mosdóba mentünk. Amikor pedig magánzárkába raktak, a férfi őrök előtt vetkőztettek le bugyira

– ezt Cristy Kirwin nyilatkozta a Postnak, őt 13 évesen zárták be az iskolába, ahol állítása szerint egy terapeuta, Megan Hamblin félrediagnosztizálta őt, és azt mondta, hogy személyiségzavara van. Megan Hamblin most 79 éves, a lapnak őt is sikerült megszólaltatnia. A már nyugdíjas pszichiáter visszautasítja a vádakat, miszerint borzalmasan kezelték a rájuk bízott gyerekeket, és hogy a szülők nem tudták, mi folyik az intézmény falain belül.

Nem mindegyik gyereket fogták le vagy zárták el. Sokukat nehéz volt kezelni, de jó gyerekek voltak. Voltak problémás esetek, de úgy érzem, hogy sok korábbi diák, aki most megszólalt, túloz.

Ezek szerint ő úgy gondolja, hogy például Persephone Jael Brick visszaemlékezése is túlzás, aki tizenhat évesen került a Provo Canyonbe. Őt a szülei azért küldték oda, mert azt remélték, hogy ott majd segíteni tudnak szorongásán és skizoaffektív zavarán. Segítség helyett azonban magánzárkába tették őt, akár három napra is, csak azért, mert sírt vagy visszabeszélt. Úgy emlékszik, hogy ebbe a gumiszobaszerű helyre azért is bezártak gyerekeket, ha épp elkéstek a vacsoráról, sokan pedig heteket vagy akár hónapokat is töltöttek ott egyedül bezárva.

Brick szerint az olyan iskolák, mint a Provo Canyon, gyakorlatilag magánbörtönként működnek, és kihasználják a kétségbeesett szülőket, akiknek fogalmuk sincs, hogyan működik egy olyan intézmény, ami rendes és szakszerű mentálhigiénés kezelést nyújt.

Gyerekek voltunk. Nem szenvednünk kellett volna és a túlélésért küzdenünk.

Hilton mozgalmat indított

Paris Hilton célja a dokumentumfilmmel több volt annál, hogy végre kibeszélje magából azt, ami miatt húsz éve szó szerint szenved. Az Observernek adott interjúban kifejtette, mit akar elérni, miért döntött úgy, hogy gyakorlatilag mozgalmat indít.

Hilton úgy fogalmazott, hogy változást szeretne, véget akar vetni a problémás tinédzserek köré épített iparnak azzal, hogy rávilágít annak durva hibáira, és ehhez segítséget kér azoktól, akik hozzá hasonló dolgokon mentek keresztül. Történetével szerinte arra bátorítja a többieket, hogy ők is megszólaljanak, hogy egyre több ember hallassa a hangját és mondja el, mi történt vele.

Ez egy olyan téma, amiről nem sokat beszélünk. Talán azért, mert sokan nem hisznek a gyerekeknek, pedig ők már attól sérülnek, hogy oda kerülnek. Később gondolni sem akarnak arra, hogy mi történt velük, nemhogy beszélnének róla. Szinte szégyellik, pedig nem a gyereknek kellene szégyellnie ezeket, hanem azoknak, akik megtették velük.

Hilton arról is beszélt, hogy bár most valóban felfokozott a hangulat az Egyesült Államokban a járványhelyzet, a közelgő választások és a BLM miatt, nem szándékosan időzítette mostanra az indulatokat szító film bemutatását. A dokut bő egy-másfél évvel ezelőtt kezdték forgatni, Hilton pedig azt mondta, eredetileg nem is tervezte, hogy ez legyen a központi téma, ő csak meg akarta mutatni az életét, hogy mi történt vele, és hogyan lett belőle az, aki.

Hogy végül mégis elmondta, hogy húsz évvel ezelőtt bezárták egy iskolába, amire jobban illik a javítóintézet kifejezés, csak annak köszönhető, hogy kialakult benne egy mély bizalom a rendezővel szemben, így meg tudott nyílni neki. Hilton ezután jött rá, hogy hírnevét felhasználva rengeteg emberhez tudja eljuttatni a történetét, azzal együtt pedig fel tudja emelni a szavát, és bátoríthat másokat is ugyanerre.

Minél többen állnak elő az igazsággal, annál látványosabb lesz a változás.

Kiemelt kép: Google Maps/a Provo Canyon School egyik épülete